„Hét éves fejjel láttam azt, hogy magyarán mondva, szikrázott a szeretet a levegőbe…” 

KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁN A KDK CSAPATA!

Fogadjanak szeretettel néhány ünnepi szemelvényt a 20. Század Hangja Archívum és a KDK gyűjteményeiben olvasható interjúkból.

Karácsonyi szemelvények a KDK interjúiból

Albert Fruzsina Életkeretek a börtönön innen és túl. Szubjektív reszocializációs esélyek című gyűjteményéből

A kutatás célja annak feltárása volt, hogy az első alkalommal végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt, 30 éven aluli, rövid büntetési tételű (3 évig terjedő) férfiaknak milyen szubjektív esélyei és lehetőségei vannak a civil társadalomba való visszatérésre. A vizsgálat lefolytatásához 2012-13-ban a résztvevőkkel interjúkat készítettek szabadulásuk előtt 6 hónappal, és szabadulásukat követően szintén 6 hónappal.

A Karácsony, mint visszatartó erő

Az interjú készítése idején 22 éves, 8 általános végzettségű, 24 hónap büntetésre ítélt férfi. Élettársa, egyéves kislánya van.

A karácsonyról: „Hát nekem az a legfontosabb, hogy többet nem szeretnék börtönbe jönni, mert ez a legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet, hogy elszakítják a családjától, meg a bűnözést meg kell fejezni, mert ez így semmire sem vezet, hogy az ember csinál egy dolgot, aztán kap érte pár évet. Karácsony például az ember családja nélkül, az egy felfoghatatlan helyzet a szemembe. Ha tudtam volna, hogy idáig fajul a dolog, én ezt sose követem el, amit elkövettem. Mert nem vagyok ártatlan, de részbe hibás vagyok, részbe nem. Úgyhogy megpróbálom ezt a dolgot úgy felfogni, hogy többé ne kerüljek ide vissza. Elég tanulság volt nekem ez egy életre. Ez a második karácsonyom, ez már sok.”

Gyerekkori Karácsony

Az interjú készítése idején 22 éves, egyedül álló férfi. Csalásért ítélték el. Családja viszonylag jó anyagi hátteret nyújt neki, ugyanakkor így mesél a gyerekkori karácsonyról: „de viszont tudom, hogy mi az, hogy szegénység. Tudom milyen az, mikor nincs áram a házban. Mikor öt-hat éves voltam, akkor tényleg az, hogy szoba-konyhánk van. Nem volt karácsonyunk. Én az iskolában hét éves fejjel, elsős voltam, úgy gondoltam, hogy elmentem az iskolába, vittem magammal egy ekkora kis tányér fazekat, és ugyebár én nem lehettem ebédlős, mert nem volt pénzünk, és mikor vége volt az ebédnek, én odamentem a szakácsokhoz és mondtam, hogy szakács néni, összeszedhetem a kaját? És én összeszedtem a kaját és hazavittem. És én soha nem felejtem el, hogy karácsony volt, összeszedtem a kaját, mert akkor régebben még úgy hívták, hogy menza repeta volt, hiába zárult télen az iskola, kaptak kaját. És összeszedegettem, és apukám meg elment és hozott egy fenyőfát. Az utca végében van egy bácsi, apa kért tőle egy akkumulátort meg egy égőt, leült, összeeszkábálta, és mikor összejött a család, anyukám felmelegítette a kaját, és behozta, és hogy mondjam magának, apukám kiment, volt egy ilyen pálinkás üveg. De nem pálinka volt benne, hanem víz. És kiöntötte mindegyiknek. És nem az, hogy most jól berúgtak a víztől, vagy valami, de annyira jó volt látni, hogy én hét éves fejjel láttam azt, hogy magyarán mondva, szikrázott a szeretet a levegőbe. Röhögtünk, beszélgettünk, vicceket mondtunk, kenyérből apukám csinált ilyen dobókockát, bepontozta, kis gombokkal társasjátékoztunk, és tényleg boldogok voltunk. És utána apukámat felvették dolgozni, nem szórta el a pénzt, vett ilyen magvakat, zöldség magvakat, azt elültette, gondozgatta, eladta, és így lassacskán.”

Karácsonyi szemelvények a 20. Század Hangja Archívum interjúiból

A Kádár-korszak társadalmi emlékezete kutatás (OTKA 38025) 2002-2005, kutatásvezető: Kovács Éva

A főként Budapesten lezajlott kutatás élettörténeti interjúk formájában dolgozta fel különböző társadalmi csoportok (németek, romák, szlovákok, zsidók, hajléktalanok, „disszidensek”, arisztokraták és káderek) Kádár-korról őrzött emlékeit.

Szerb karácsony

Interjúrészlet egy Szeged környéki határmenti faluból származó, 1947-es születésű szerb férfival a gyermekkori karácsonyi emlékeiről.

 „…otthon mi rendszeresen ünnepeltük a szerb ünnepeket, a hagyományoknak megfelelően, tehát ez azt jelenti, hogy nálunk a Karácsony az a szerb pravoszláv Karácsony volt, ami ugye a két naptártól eltérően közismert, hogy ami december huszonöt - huszonhat, az nálunk január, az új kalendárium szerint, hét-nyolc… Jártunk gyerekekként Karácsony estén köszönteni az ünnepet, és olyankor bizonyos verset kellett mondani, és kaptunk ajándékokat… Karácsonykor nálunk az volt, hogy szalmát vittek be a szobába, egy vagy két kosár szalmát, és a szalmában voltak elhelyezve az ajándékok. És amikor, ugye, a család legidősebb férfi tagja hozta be, akkor hát mi árpát, búzát, kukoricát dobtunk rá, és azt kiabáltuk, ugye, hogy hát: sok öröm legyen, meg sok állat legyen, és utána pedig szét kellett szórni a szalmát, mikor letette, és akkor ott megtalálta mindenki az ajándékot, és akkor mi gyerekek adtuk át az ajándékot a felnőtteknek, meg természetesen ugye elvettük azt, ami a mienk. Úgyhogy egy szerencsés gyermekkor volt, tehát igazából, hát nem függtünk ilyesmitől, hogy tévé vagy számítógép stb.”

Teleki tér 1944 kutatás, 2012-2014, kutatásvezető: Mayer Gábor

A józsefvárosi Teleki téren működő utolsó zsidó imaház közösségének civil szervezete, a Gláser Jakab Emlékalapítvány által kezdeményezett kutatás célja a Teleki Téri Imaház és közvetlen környezete történetének feltárása és dokumentálása volt. Az egyéni sorsokon és dokumentumokon keresztül igyekezett megragadni a hely szellemét a második világháború előtti és utáni időkből.

Mi az a Teleki tér?

„A Teleki tér az nem a Teleki téren kezdődik. A Teleki tér akkoriban, a 40­-es években, egy homogén közösséggé kovácsolt zsidó társadalom lett, ami nem az ottaniakból állt elsősorban, hanem a környékből. A környék kispolgári lakósságából alakult ki, pontosan az antiszemiták, a zsidótörvények jóvoltából.”

Betlehemezők a teleki téren I. - keresztény család

Neves művésszel készült interjú részlete, 2013. június 19. Az interjúalanyt nagybányai munkáscsaládból és nagykátai lókereskedő családból származó nagyszülei nevelték fel, akik egész életükben a Teleki téri piacon árultak. Egy szoba-konyhás lakásban éltek. olyan épületben, ahol a vécé és mellette még egy istálló is az udvaron volt. Emlékei szerint a zsidók zárkózottak voltak, de nem volt téma a származás és a gyerekek keresztül-kasul barátkoztak egymással. A nagyszülei egyébként segítették a zsidókat.

 „…Karácsonykor betlehemesek jöttek, szerintem ezek is vidékiek voltak, akik pestre jöttek – ilyen különböző álarcokban, bejöttek a gazdag /… családhoz/, eljátszották a betlehemest. Sok-sok mindenféle szokások merültek fel, később aztán megszűntek. A betlehemezés, az ószeres, aki bejön az udvarba, verklisek voltak. Bejöttek az udvarra, betolták a verklit, ott a 10-nek a körfolyosós standjairól dobáltak le pénzt nekik a keramitkockákra a lakók. Ennyi körülbelül.”

Betlehemezők a teleki téren II. - zsidó család

Az interjúalany vallásos zsidó család sarja, Lengyelországból települtek be a Lujza utcai földszintes, szoba-konyhás lakásba. Egyedüli zsidó családként éltek a házban, apját feljelentette egy szomszéd.

„Másnap karácsony, azt mondja, menjünk betlehemezni. A Lujza utca és a Kálvária tér sarkán volt egy papírkereskedés, ahol kaptunk egy cipős dobozt, és kivágtunk szentképeket. Odaragasztottuk, szakállt csináltunk, és akkor megtanítottak engem betlehemezni. A Mennyből az angyallal kezdtük. Ilyenek voltak, hogy „Kelj fel, öreg, kelj fel! Nem kell nékem tejfel! Kelj fel, öreg, mert rád húzok! Akkor inkább elállok. Encsés­bencsés, száz szerencsés, ti meg itten mulatoztok, öreg apátok túrós­tejfölös bajuszára nem gondoltok! Stb.” „Mit álmodtál? Azt álmodtam, hogy megszületett a kis Jézuska” „Kocsinak kereket, asszonynak gyereket, kérünk egy kis pénzt! Pár fillért a betlehemeseknek!” És dobáltak galacsinokba le. És akik nem dobáltak, fölmentünk, és kopogtunk. Kaptunk cukrot vagy izét. Apám, amikor megtudta, úgy elvert. „Büdös, kurva kölyök! Szegények vagyunk, de nem koldusok!”

Rítustalan Karácsony

„Karácsony utáni napon jött az első orosz katona. Egy ukrán. Egyedül jött. Úgy, mint a moziban. Volt egy ruszin lány a ház lakói között, aki anyanyelvi orosz, egy szép, fiatal, húsz év körüli lány. Bejött az orosz, hogy német van-­e. A többi nem érdekelte, csak hogy német van-­e. Azt elfelejtettem mondani, hogy furcsa módon volt német, méghozzá egy halálfejes német közöttünk, akit sebesültként, lövéssel hoztak be. Az egyik pince­szárnyban fektették le egy priccsre. Ott vonaglott a német, egy fiatal, szőke német, fekete ruhás, halálfejes német. Feküdt; fegyvere, mindene ott a priccsen. Mi meg azt mondtuk, hogy nincs német. A ruszin lány is mondta, hogy nincs német. Mi nem vagyunk németek, mi így értettük. Mi nem vagyunk németek. Mi polgári lakók vagyunk, öregek meg gyerekek meg asszonyok vagyunk. De ez az orosz nem volt kispályás, mert megtalálta a németet hamar, és fölordított, hogy van német. Hogy mi hazudtunk, mert van német. Itt a német! Itt rohad, itt vérzik, itt fekszik. De a ruszin lány valahogy kimagyarázta, hogy ezt nem is tudtuk, meg nem akartuk őt provokálni. Odaült szépen a német mellé, és azt játszotta fél éjszaka, hogy agyonlövi. Most lőlek agyon! Előhúzott egy laposüveget, ivott, adott a németnek, ő is igyon. Na, akkor lelőlek! Mi meg frászban voltunk, hogy most lövi agyon – a fejének szegezte a géppisztolyt. Nem lőtte agyon végül a németet. Nem tudom, mi lett a némettel. Lövés nem volt. Elment az ukrán. Így lassacskán fölszabadultunk.”